A Sziget második napján sem kevésbé rekkenő a hőség, mint szerdán volt, a nap is ugyanúgy tűzi a világzenei nagyszínpadot és nézőterét, de ez ezúttal sem tudja elriasztani a közönséget, amely a lengyelországi Kapela ze Wsi Warszawa (Warsaw Village Band) koncertjére kíváncsi.
Eleinte úgy tűnik, nem lesznek tömegek a koncerten, valamivel később vesszük csak észre, hogy vagyunk bizony bőven, csak az élelmesebbje kicsit hátrébbról, az árnyékban ülve követi az archaikus népi hangszereket dubos elektronikával vagy hip-hoppal ötvöző banda előadását. Az igazán bátrak és az igazi rajongók azonban elől tombolnak (többségük lengyel, ki is derül, hogy sokan személyes ismerősei a zenekarnak). A legelszántabb rajongó még egy lengyel zászlót is borít a hátára, melyen a következő felirat áll: „Lengyel-magyar két jó barát…” – 1920. Bizonyára így szeretett volna tisztelegni Weisz Manfréd előtt, aki lőszert adott a lengyeleknek az 1920-a Visztulai csata idején.
A koncert után az Oroszlános Udvar és a Szláv TeXtus közösen beszélgetett az együttes dobosával, Maciej Szajkowskival.
- Hősiesen bírtátok ezt a hőséget, le a kalappal, még ráadást is adtatok.
Maciej Szajkowski: Ne is mondjátok, borzasztó meleg volt ott fönt, nekünk ugye még a nap is a szemünkbe sütött, és a színpad fekete padlója is visszaverte a forróságot. De így is jól éreztük magunkat, bár azt hiszem, ez volt a legmelegebb színpad, amelyen valaha játszottunk, pedig Ázsiában is jártunk.
- Mesélj egy kicsit a zenekar nevéről. A Varsó mint falu fogalom bír valamiféle mélyebb jelentéssel vagy csak egy poén? Nem úgy tekintetek Varsóra, mint fővárosra, hanem, mint valamiféle mazóviai helyi sajátosságra?
M. Sz.: Elsősorban poén. De azért persze fel is akartuk nyitni az emberek szemét, mert szerintünk – és ez nem csak Lengyelországban, hanem a világ minden táján így van – a fővárosban élő emberek rendkívül büszkék tudnak lenni magukra, hogy ott élnek, és mintha le is néznék a máshonnan jövőket. Varsóban ez különösen szembetűnő volt. Másrészt, a háború után, amikor a fővárost ugye porrá rombolták és a varsóiak nagy része életét vesztette a felkelésben, rengeteg ember érkezett vidékről. Ezek a vidékiek aztán ott is maradtak, elkezdték felépíteni az új Varsót, így egészen kézzel fogható lett a kapcsolat a főváros és a vidék között. Harmadrészt, a Mazóviai vajdaság egészen a XVI. századig vad, független terület volt, nem volt itt gyakorlatilag semmi. Az etnográfusok felhívták a figyelmet arra, hogy az ólengyelben a „varsóba menni” kifejezés azt jelentette, hogy valaki a földjére, a gazdaságába megy, úgyhogy szerintem elég erős a kapcsolat Varsó és a falu-fogalom között. Mi meg poént csináltunk, anekdotát költöttünk ebből. Amikor létrejött az együttes, Varsó nagyon sokszínű, furcsa város volt, mindenféle réteg és nemzetiség élt benne, nem volt még teljesen beépítve, volt például olyan lakótelep, amely mellett mezők voltak, úgy képzeljétek el, hogy az egyik oldalon ott vannak a panelek, a másikon meg szarvasok és vaddisznók rohangálnak, tehenek legelnek. Szóval van egy falusi tájkép, hangulat is, lehet még találni érintetlen természetet. Valahogy véget kellene vetni azoknak a trendeknek, amelyek azt hirdetik, hogy a falu, a vidék, az valami rosszabb, alantasabb dolog.
- Ti mindannyian varsóiak vagytok?
M. Sz.: Az első felállásban mindenki az volt, de időközben voltak változások a zenekarban. Most mindannyian Varsóban lakunk, de ketten másik városból származnak. Magda, aki énekel és cimbalmozik, Lublinból jött, és ott tanult zenélni is. Paweł, a nagybőgős pedig kielcei, ami azért is nagyon érdekes, mert ő annak a régiónak a zenéjéhez, hagyományaihoz kötődik, ezt hozta magával. Ott főleg avantgárd művészek vannak, a hip-hop is nagyon megy, meg persze a népzene.
- Mit szerettek jobban, lengyel közönségnek játszani, és visszarepíteni őket az elfeledett hagyományok világába, vagy koncertet adni, teszem azt, Ausztráliában, ahol senki semmit nem tud a lengyel kultúráról?
M. Sz.: Nem akarunk így kategorizálni. A lengyeleknek megmutatjuk, hogy a saját zenénkben is rengeteg érdekes dolog található, sőt, még fejlődhet is akár, nem kell múzeumba zárni, nem csak a régészek számára lehet érdekes. És ez lenyűgözi őket. A külföldieket meg egy számukra ismeretlen galaxisba repítjük. Olyan ez, mint az Atlantisz, amiről csak hallották, hogy létezett, aztán meglepődnek, hogy tényleg. Érdekes találkozások ezek, mi is sokat tanulunk belőlük.
- Az egyik régebbi albumotokon, a Wiosna ludun (A nép tavasza), ahogy összetalálkozik az ősi energia a legmodernebbel, teljesen világos, hogy mit akartok csinálni. Viszont, ha eltávolodtok ettől az iránytól, egyre kevésbé lesz érthető a dolog.
M. Sz.: Hát, sokszor mi sem értjük, hogy mit csinálunk. A legtöbbször a megérzéseinkre hallgatunk, elindulunk egy úton, amelyről fogalmunk sincs, hova vezet. Nincs se üzleti tervünk, se „zenei térképünk”. Ha beindul a fantáziánk, annak nem tudjuk, mi lesz a vége, a képzeletnek nem lehet határt szabni, elveszítjük a kontrollt. És mi szeretjük elveszteni a kontrollt. Mindenki szereti.
Pálfalvi Lajos-Németh Orsolya