A most először hivatalosan jelentkező sorozat lényege, hogy nem csak a szlávok írnak szlávokról (vagy bármi egyéb másról), de néha nem szlávok is. Amennyiben a tárgyalt téma fontos, a szöveg jelentős része szól szlávokról, és a szláv téma tartalmilag releváns, úgy gondoljuk érdemes lehet írnunk róla. Ennek keretein belül először Laurent Binet nemrég magyarul is megjelent HHhH című regényéről írunk először. Amennyiben Önök, az olvasók, olyan szöveget, regényt, írást, novellát, bármit találnak, amit nem szláv írt (azokat még talán győzzük követni), de szlávokról szól, szívesen vesszük, ha értesítenek, vagy akár írnak róla ezen sorozat keretein belül.
Laurent Binet valójában nem cseh, nem szlovák, és még szlávnak sem lehetne mondani, egyszerűen csak írt egy regényt „szláv” témában, és kapott rá egy Goncourt díjat. Ez azért érdekes egy alapvetően szláv irodalmakkal foglalkozó blognak, mert Binet témája olyasmivel foglalkozik, ami egy vagy akár több létező szláv irodalom egészének kardinális kérdést jelent, ezt nagyon egyszerűen úgy lehetne összefoglalni, hogy eredendően gyávák-e a csehek, vagy sem? Egy olyan kérdés, amire nem lehet csak úgy, egyszerűen válaszolni, gyanítom Binetnek eszébe sem jutott, hogy valójában ez is benne van a szövegében.
Fotó: Esby/Wikipedia
Regénye, a HHhH egyetlen történelmi pillanatra fókuszál, a Reinhard Heydrich birodalmi protektor ellen elkövetett merénylet, amit – ahogy majd ki fog derülni – szlovák és cseh ejtőernyősök hajtottak végre Prágában, 1942-ben. Binet ezt a témakört járja körül, egyrészt mint történész – és mint ilyen, a pontosságra való hajlama néhol vicces, néhol egyenesen nevetséges - másrészt mint magánember. A fejezetek közt váltják egymást Binet saját történetei és a már általa kitalált, történelmi tények szűrőjén átesett fikció a két ejtőernyős akciójáról. A saját történetek is ehhez a történethez való viszonyukban értendők, de erről majd később.
A merénylet története, és az erről szóló fejezetek megérnek ugyanis néhány gondolatot. Binet egy pillanatig sem packázik, nem feccel bele sok energiát, hogy árnyalja a képet: egész egyszerűen azzal állunk szemben, hogy van a szimpatikus, energikus és fickós Gabčík-Kubiš duó, és a romlott, minden lében – de csak ha eredendően gonosz az a lé – kanál Heydrich, majd amikor ők hárman találkoznak, abból a cseh és a szlovák biciklin és gyalogszerrel, Heydrich pedig egy halálos sebbel távozik a randi helyszínéről. Ismerjük el, Binet erkölcsi világképének helyességét és ép eszét kérdőjeleznénk meg, ha Heydrichet megpróbálná pozitív színben feltüntetni. El kell ismerni azt is, hogy ahogy olvassuk Binet regényét, sokkal hihetőbbnek tűnik, milyen ügyefogyott és dilettáns egy banda volt a náciké, azon túl, hogy a bevallottan francia baloldali Binet-n kívül is tudjuk, hogy menthetetlenül romlottak is voltak. Itt viszont kétségtelenül elférne még egy kis árnyalás a képen. A jófiú-rosszfiút Binet nagyjából olyan éles ellentétben mutatja, ami inkább a Steven Segal és Chuck Norris filmek sajátja, mint egy Goncourt díjas regényé. Nem tudom mennyire pontos Binet hozzáállására az infantilis szót használni, de én ezt tenném. Ez a szembeállítás pontosan olyan infantilis, mint az, hogy míg egyes tényeknél a végtelenségig ragaszkodik a pontossághoz, addig máshol nyugodtan enged a csábításnak, hogy a saját elképzelése szerint vázoljon fel helyzeteket. Az események nagy részét tényleg alapos kutatómunkával fedi fel, amit egyébként a fennmaradó fejezetekben dokumentál, maradékát meg ugyanilyen bevallottan kitalálja, esetleg arra hivatkozva, hogy „így kellett lennie, mert máshogy nem lehetett”. Binet fantáziája azért nem szárnyal elégszer és eléggé, hogy a szöveg szárazságán felülkerekedjen. A merényletet érintő fejezetek szövege száraz, és ennek megfelelően elég nehézkesen tudja magába szippantani az olvasót. Ezt hellyel-közzel orvosolja, hogy végső soron a nácikról van szó, van egy kis akciófilmes mellékzöngéje az egésznek, és van a szövegben valami abból a vonzerőből, ami a kábeltévés történelemórák sajátja.
Valamiért a HHhH mégis megkapta a Goncourt díjat, éspedig azért, mert ez a regény nem is a merényletről szól. A fejezetek legalább fele Binet viszonyát írja le a szöveg megírásához, és magához a merénylethez. Ezt pedig egész akkurátusan mutatja be, pedig nem egyszerű témával van dolgunk. Mivel franciaként akar tisztelegni a csehszlovák légiósok előtt, ezért a kötelező tiszteletadáson kívül a szövegbe vegyül a nyugat-európaiak rajongása Csehszlovákia iránt – mert nyomokban van ilyen - , saját emlékek nosztalgikus lejegyzése, bizonyos megmosolyogtató sztereotípiák felhánytorgatása (pl. Amikor Gabčík Kassán Zlatý Bažantot iszik a barátaival 1939-ben), de a szöveg, úgy tűnik, ezzel mindvégig tisztában van. Binet néhol idegesítő törekvése a történelmi hitelességre tehát pusztán csak bűvésztrükk. Hogy a regény maga a Anthropoida akcióról szól, valójában az sem több. A HHhH Binet nosztalgikus viszonyáról szól Csehszlovákiával, a második világháborúról hallott gyerekkori történetekkel, valamint arról, hogy ő, Laurent Binet, hogyan tudná ezt olvasható formában közölni. Olyan regénnyel állunk szemben, amit elolvasás után sokkal jobbnak fogunk tartani, mint olvasás közben. És hol kapjuk meg a választ arra, hogy gyávák-e a csehek? Sokkal inkább személyesen Csehországban, mint Binet könyvében, legalábbis Binet is a személyes tapasztalatokra helyezi a súlyt, ez alapján nem tartja a cseheket semmiben sem különbözőnek más nemzetek fiaitól. Talán kivéve a németeket, akiket enyhén szólva is alapos gyanúval kezel.
Hanzelik Gábor
Laurent Binet: HHhH, Európa Könyvkiadó, 2011., ford.: N.Kiss Zsuzsa