A közelmúltban valahol Kelet-Szlovákiában történt az eset, hogy anya és lánya már nem józanul vezetve összekoccant, mindezt a saját utcájukhoz képest a szomszédos utcában. Mikor a riporter a kamerák kereszttüzében megkérdezte egyiküket, hogy és ez egyébként normális? – gondoljuk csak végig: a.) két nő koccan, b.) mindketten részegek, c.) anya és lánya, d.) a szomszéd utcában – akkor az azt felelte, hogy: aha, keleten normális.
És ha Kelet-Szlovákiában a rendkívüli a normális, akkor gyakorlatilag egy filmforgatókönyves paradicsom. A Határ című szlovák film ráérzett erre, és a kulturális háttérre rátett még egy lapáttal. Adott az ukrán határ, a cigicsempészek, és Brüsszel, aki nekik is el akarja rontani a játékukat Schengennel. És igen, ez a film erről is szól: egy szlovák film Schengenről, meg erről az egész modernizációs diliről, amit Pozsony annyival jobb ritmusérzékkel csinál, mint a többiek a tömbből. Kivéve persze a Keletet. Az mintha megragadt volna a mesék időtlenségében. És ha ez így van, akkor miért ne lehetne egy ízig-vérig halivúd szagú filmet csinálni a Keletről?
Lehet, tessék, itt van ez a film. Egyszerű, mint egy kőbalta: cigicsempészek, vámosok, terjeszkedni akaró ukrán maffia, fiatal szerelmesek Rómeó és Júlia stílusban, némi intrikálás minden szinten. Mert ha egy csempésznek nem csak cigarettát, de narkót és embert is kell csempésznie, miközben a lányát teherbe ejtette egy nem éppen az ő ízlésének megfelelő fiú, és még jön ez a schengeni határzár is, akkor simán van elég bonyodalmunk, hogy kihozzunk belőle egy jó sztorit. És nagyjából ennyiről szól a film, amibe belefért egy kis tragédia, egy kis humor, és rengeteg fura reakció a szereplők részéről, ami hol különlegességnek, hol következetlenségnek tűnik.
Ha van is baja a filmnek, akkor pont ezek a következetlenségek. Néha úgy tűnik, mintha egyszerre sok mindent akarna felölelni, sok szálon akarna futni, miközben egyen is elég lenne. Persze ki tudja, lehet egy szálon hamar ellaposodna. Vagy sokszor túl gyorsnak tűnnek az ugrások, hogy azok valódi körvonalakat rajzoljanak ki. Erre mondják azt hiszem, hogy hogy némely karakter elnagyolt, vagy sablonos. Például soha nem fogom megérteni, hogy ha valakinek levágják az ujját egy metszőollóval, akkor utána miért kvaterkázik boldogan az elkövetővel? Rendben, értem én: Keleten normális.
Viszont mindenképp a film előnyére válik, hogy ez a legendás Kelet egyébként eszméletlenül szép képeket, izgalmas díszleteket tud adni. És még ezen túl is eléggé okos a rendező, hogy ne egy tökkelütött komédiát forgasson, ahol sablonba öntött vidéki suttyót játszó fővárosi színészek kergetik egymást csirkével a hónuk alatt mesés környezetben („érintetlen” és „idilli”, mondanánk), hanem megmutassa, hogy Kelet-Szlovákia objektív értelemben is más kultúrkör. Mert mondjuk a nyelve, a civilizációs jelenségei egyértelműen nyugatiak, a vallása és a vallásossága pedig egyértelműen keleti. De ez is egy újabb irány, amin haladni lehet.
Végezetül megjegyezném, hogy nekem sokat elárult a film készítőinek felkészültségéről az a visszatérő jelenet, mikor a férfiak félrevonulnak megbeszélni valamit. Amolyan Scorsese-manírok felütésnek, de minden egyes alkalommal egy közel fél perces néma ügyetlenkedéssel kezdődik a megbeszélés, ahol a vacak öngyújtót kattogtatva próbálják meggyújtani egymás cigarettáját. Valószínűleg annak is van valami logikája, hogy ki kiét. Az ilyen jelenetek sokkal valóságosabbak, mint amihez egy filmben általában szokhatunk, és feltételezem nagyon jó szemet igényelnek a készítőtől, hogy végül bekerüljenek a filmbe. Az összegzés tehát ennyi, és talán érezhetjük a Határ megnézése után velem együtt: a szlovák film utol fogja érni a csehet. Biztos lehet tenni ellene, de mi értelme volna?
Hanzelik Gábor
A Cseh és Szlovák Filmkarneválról további információkat a filmfesztivál Facebook-oldalán találtok.